Egy dekára kimért életű sebész orvos és családja olyasmivel kerül szembe, amit egyikőjük sem tud feldolgozni, csak elfogadni. A sebész egy korábbi műtétje során meghal egy férfi. A férfi fia felbukkan a sebész családjának életében.

A szereposztás tökéletes, a szereplők a helyükön vannak, a legszürreálisabb szituációkban is hitelesek.

A rendezés és az operatőri munka is brilliáns, végig kíváncsiságban tartja a nézőt, miközben hagy időt a gondolkodásra is. Lanthimos nem akar szándékosan félrevezetni, több kaput hagy nyitva egy-egy konfliktus során.

A szereplők valódiak és nincs a pátoszos amerikai sztereotíp filmes megközelítés, hogy valami csak jó vagy csak rossz lehet. Sőt inkább már groteszk módon reálisak. Megismerjük a konfliktusokat több nézőpontból. Ahogy a való életben is, a különböző résztvevők különféleképpen látnak egy-egy eseményt. Jó példa erre a konfliktust előidéző műtét felidézése. A sebész szerint az altatóorvos hibázott, az altató orvos szerint a sebész, a fiú szerint pedig a sebész gyilkos. Történt vizsgálat? Érezhetően nem. Így az egész olyan szürke-zónába esik, ahol csak morális igazságok lehetnek, jogi, társadalmi retorziók nem. Valójában nem tör pálcát senki senki felett, az élet normális velejárójának tekintik az eseményeket.

Kivéve persze a halott férfi fiát, de még ő sem ront ajtósul a sebész házába, hogy gyilkosnak nevezze. És itt jön a történet egyik zavarba ejtő és méltatlanul kidolgozatlan része. Az autizmus határát súroló fiú valamilyen módon eléri, hogy a sebész családja megbetegedjen egy különös kórban, amit a legjobb orvosok sem tudnak gyógyítani. Lehet, hogy a történet váza szempontjából nem lényeges, mégis végig az motoszkált bennem: hogyan csinálja? Sajnos ez nem derül ki még érintőlegesen sem.

Nikole Kidman a feleség, egyszerre racionális és és valóságtól elrugaszkodott, ami a karakterben viszonylagos egyensúlyban keveredik. A gyermekei szenvedését okozó, valószínűleg a halálukat előidéző szociopatával kedélyesen elbeszélgetni, majd kisétálni a szobából a legkevésbé nem vall egészséges anyai ösztönre, életösztönre annál inkább.

A sebésznek választania kell, hogy egyiküket megölje, hogy a másik kettő megmeneküljön. A karakter itt is valós, nem játszik szuperhőst és nem próbál észérvekkel dönteni sem. Vergődik és húzza az időt, hátha történik valami. Persze elmehetne a rendőrségre, de mint gondolkodó lény, megkérdőjelezi önmagát és fél, hogy valóban ő volt a hibás a műtét során.
Végül a lehető legvalószerűtlenebb megoldást választja. Egy elbénázott orosz rulett keretében oldja meg a problémát.

A zárójelenet pedig abszurd megkoronázása az egész érzelmi hullámvasútnak, amire felültetette a nézőt a rendező.

A film után sok kérdés merült föl bennem. Miért nem betegedett meg a feleség, ha már be volt ígérve neki? A sebész lánya segített Martinnak a terve véghezvitelében? Miért nem borult ki az anya amikor látta a két gyerekét haldoklani? Hogyan idézte elő Martin az egészet?

A filmet oszkárra jelölték, a jelölést meg is érdemli, de remélem, hogy ennél egy több mondanivalóval bíró mű fog végül nyerni.

Pozitívumok: kiváló rendezés, nagyon jó ütem, parádés képek, hiteles, magával ragadó színészi játék
Negatívumok: valamiféle hülye happy enndel ér véget, megoldatlan rejtélyek maradnak a végére

Ha blockbuster rajongó vagy, akkor ez nem a te filmed, de ha érdekelnek a jó művészfilmek, a thrillerek, akkor ezt se hagyd ki - two in one.